Fejér Kálmán zenetanár és népdalgyűjtő cseppet sem zökkenőmentes, viszont eseményekben gazdag életét a magyar népzene felkutatásának, rögzítésének, oktatásának és éltetésének szentelte.

Fejér Kálmán Háromszéken született, Futásfalván. A negyedik osztály elvégzése után vizsgáznia kellett, hogy Kolozsváron folytathassa tanulmányait. 1946–47 között Kolozsváron járt iskolába, 1948-ban, az akkor megjelent tanügyi törvény értelmében több iskola indult be — szülőfalujában is —, így lehetősége adódott, hogy otthon tanuljon, de a rokonság megegyezett abban, hogy unokatestvéreivel együtt Kézdivásárhelyen tanuljanak egy jobb iskolában. Ott végezte el a hét osztályt, majd a tanítóképzőt. A képzőben Vikol Kálmán volt a zenetanára, aki arra biztatta, hogy jelentkezzen a zeneakadémiára. Az első felvételikor négy helyet hirdettek meg, esélye sem volt, hogy bejusson. Hét év alatt, négy felvételi után (közben két évig volt katona is) végül bejutott. A hét év, amíg felkészült, nem telt el hiába. Több településen tanított, mindig más tantárgyakat, ugyanis amire befejeződött a felvételi, már elfoglalták a jobb katedrákat, ő azok közül választhatott, amelyek megmaradtak. Abban az időben kevés volt a szakképzett tanár, ezért nagyon sok tanító kapott tanári állást. A zeneakadémián nagyon jól érezte magát. Kiváló tanárai voltak, akiktől nagyon sokat tanult és mindent anyanyelven. Abban az időben minden végzősnek adtak állást, amit Bukarestben osztottak le. Szeretett volna visszakerülni Székelyföldre, de akkor Sepsiszentgyörgyön még nem volt zeneiskola, ő pedig minden áron zeneiskolában akart tanítani. Nagy Lajos, szatmárnémeti évfolyamtársa biztatására jött Szatmárnémetibe. Azzal győzte meg, hogy Szatmárnémetiben van zeneiskola, valamint állandó filharmónia, színház és lehet fogni a magyar tévé adását. Ma is úgy érzi, hogy jól választott, de ma is hiányoznak neki a hegyek, az ásványvízforrások, és ezt úgy pótolja, hogy minden évben Székelyföldön nyaral a feleségével. Többször előfordult az is, hogy betett ötven pillepalackot a Trabantba és elment Bálványosra ásványvízért.

Nagyon sok hangszert vett kézbe, de ez családi örökség. Apai nagyapja egy csőből készített furulyát, édesanyja pedig jól kezelte a citerát. Mivel a faluban nem volt cigányzenekar, a földművesek álltak össze muzsikálni. Nagyapja édesapjának vett egy hegedűt, a másik fiának egy cimbalmot, hozzájuk társultak még a faluból azok az emberek, akik tudtak játszani valamilyen hangszeren, és megalakult a zenekar, amelyik bármilyen mulatságon zenélt. Ő is talált a padláson egy citerát, ha csak tehette, kezébe vette a hegedűt, megtanulta hangolni a nagybátyja cimbalmát, és így fokozatosan tanult meg játszani a népi hangszereken. A bábszínháznál volt zongorista, de zongorázott a női tornacsapat próbáin és fellépésein. Torján (egy háromszéki község) megalakult egy fúvószenekar, melynek ő is tagja lett, és 1949-ben, amikor megalakult az első kollektív gazdaság, a zenekarban ő is játszott trombitán. Ma már kevesebb a népi hangszer, de még mindig sokan kedvelik ezeket. A citerázás újra kezd feléledni. Többen készítenek és árulnak citerát. Vannak, akik hegedűt, brácsát és nagybőgőt készítenek, de a furulyakészítők sem ritkák.

Több alkalommal vett részt népdalgyűjtő csoportokban és népdalkötetek megszerkesztésében. Zolcsák Miklós, a pusztadaróci iskola akkori igazgatója, akihez a szamosdarai iskola is tartozott, kész tények elé állította. Elment hozzá és azt mondta, hogy ő összegyűjtötte a szamosdarai népdalokat, segítsen neki ezeket lejegyezni, rendszerezni, mert ki akarja adni egy kötetben. Igy jött létre 1973-ban a Szamosdarai népdalok című kötet. Utána Bura Lászlóval és Petkes Józseffel adták ki a Szatmárvidéki néphagyományok, népdalok és szőttesek című kötetet, majd Bura Lászlóval kiadták a Rózsát hintettem az útra Szatmárvidéki népdalok című kötetet, ami a huszadik Hajnal akar lenni vetélkedőre jelent meg és azokat a népdalokat tartalmazta, amelyeket húsz év alatt a versenyzők küldtek be. Ez a kötet amiatt is érdekes, mert egy válogatás a Kárpát-medence népdalkincséből. Zolcsák Miklóssal az a közös véleményük alakult ki, hogy Szamosdara annyira jó hagyományőrző vidék, hogy még mindig van mit gyűjteni és akár egy újabb kötetet is ki lehetne adni. De Szatmár megyében nagyon sok ilyen vidék van a Tövisháton, a Kraszna és a Szamos mentén és más településeken is.

Fejér Kálmán fontosnak tartja a hagyományőrző csoportok létrehozását és azok működtetését. A régi társadalmi rend felbomlott, nincsenek kalákák, ahol élt a népdal, egyre kevesebb az olyan összejövetel, ahol énekelnek. A falusi esküvőkön még elhangzik néhány népdal, de ott is inkább lakodalmas rock formájában. A népi zenekarok megszűntek, helyüket átvette a gépzene. Ha egy-egy tánccsoport mellett ritkán van népi zenekar, elhangzik egy-egy népdal is, de ez is egyre ritkábban. A hagyományos, régi dolgokat ma már egyre nehezebb életre kelteni. Elég sok népdalvetélkedőt szerveznek iskolások és felnőttek számára is, de nagyon oda kell figyelni, hogy ne kerüljenek be a műdalok. Fejér Kálmán úgy véli, hogy mi, magyarok büszkék lehetünk gazdag népdalkincsünkre. A németeknek állítólag körülbelül hatszáz népdaluk van. A magyaroknak több mint kétszázezer népdaluk van katalogizálva, de még mindig nagyon sok népdal van, ami kottázásra vár. Kodály azt mondta, hogy ezeknek a népdaloknak egy részét őseink Ázsiából hozták, a másik része egy modernebb világban keletkezett. A magyar nép olyan életképes, hogy több mint ezer évig meg tudta őrizni az őshazából hozott kincset és itt, az új hazában új stílusú dallamokat hozott létre. Ez olyan életképességre vall, hogy ha élünk a lehetőségekkel, újabb ezer évre biztosítva lesz megmaradásunk.

Fejér Kálmán munkássága során számtalan díjat és kitüntetést kapott. Nyolcvanadik születésnapja alkalmából jó egészséget és munkabírást kívánunk neki, hogy még sokáig tudja végezni önként vállalt feladatát, a magyar népdal életben tartását.

Elek György