Ez nem grafika, nem alkotómunka, hanem egyszerű ujjgyakorlat, rutinfeladat egy képzőművész számára. Akkoriban felénk mindenki Európába igyekezett, meg kellett mutatni, hogy szellemi, kulturális, nemzetiségi értékeink révén már rég ott vagyunk. Mivel szoktam rajzolni, ehhez akkor a legkézenfekvőbb, leghatékonyabb, legközvetlenebb eszköznek ezt a sorozatot tartottam. 
Azért kellett megrajzolni, mert az arcképekhez méretben, minőségben, technikában rendkívül heterogén anyag állt rendelkezésre: metszetek, fotók, vázlatok, festmények, csoportképek 2–3 milliméteres, homályos portréi. Ezt kellett egységesíteni, elfogadható formában tálalni az érdeklődők számára. Persze több megoldás is lehetséges, ha a portrék természet után készülnek, de itt egészen másról van szó. Nagyon kevés időm volt rá, folyamatosan csengett a telefon, amelyen hol engem, hol az újságíró feleségemet keresték. Olyan mennyiségben érkeztek akkoriban a különféle felkérések, ötletek, feladatok, javaslatok, ajánlatok, hogy csak kapkodtuk a fejünket. Az arcképek megrajzolására esténként jutott kevés idő, a térdemre tett mappán, tussal, csőtollal dolgoztam kisebb-nagyobb megszakításokkal, évekig. 
Az utóéletük azt bizonyítja, hogy nem volt rossz döntés, a széles körű felhasználásukon néha magam is meglepődöm. Már jó ideje önálló életet élnek a Wikipedián, különböző kiadványokban, világhálós oldalakon. Negyedszázada állandó tárlat anyagát képezik a Református Gimnázium dísztermében, reprodukálták ezeket a Szatmári Friss Újságban, az Informaţia de Duminică, a Szamos és más kiadványokban, tartottam róluk előadást Szatmáron, a nagybányai Teleki Magyar Házban, Kolozsváron. Felhasználtam a városnéző sétákon, helytörténeti vetélkedőkön, több alkalommal kiállítottam belőlük egy-egy válogatást különböző események kapcsán. Szerepeltettem őket a honlapomon, világhálós oldalaimon, még füzet formájában is megjelentek a kilencvenes évek elején az Otthonom Szatmár megye sorozatban.
A mostani tárlat 70 arcképet tartalmaz, a teljes anyag egyharmadát, ez eddig a legnagyobb kiállítás, ami a sorozatból készült. Arra, hogy valaha sikerül bemutatnom a teljes anyagot, reményem sincs, hiszen nem tudom, mikor lesz időm ehhez, ahogyan azt sem, hogy van-e olyan kiállítóterem a környéken, ahová mind befér. Most azért esett erre a választás, mert megítélésem szerint elődeink kulturális, művészeti, egyházi, politikai tevékenységének századokat átívelő, közösséget megőrző ereje egyfajta mérföldkő, kapaszkodó, üzenet valamennyiünk számára arról, hogy mindig éltek itt olyan emberek, akik a leglehetetlenebb körülmények között is mertek kezdeményezni, és ezzel hozzájárultak a megmaradásunkhoz, a kulturális gazdagodásunkhoz.
A sorozat természetesen nem az örökkévalóságnak készült, hanem egy zavaros, átmeneti kor igényeit próbálta ideiglenes jelleggel kielégíteni. A pálya mindenki számára nyitott: tessék jobbat, átfogóbbat, tartósabbat készíteni! Ehhez nem kell az én arcképeimet lecserélni, ha az a tartalmasabb, szebb sorozat elkészül, lecserélődnek maguktól, addig elégedjünk meg azzal, amink van! 
A tárlatot július 9-én 13.30 órakor nyitom meg a szatmárnémeti Iparosotthon kiállítótermében. 

Muhi Sándor