Az elmúlt évben ünnepelte fennállásának 65. évfordulóját a szatmári magyar színjátszás. Ebből az alkalomból Bessenyei Gedő Istvánnal, a Harag György Társulat művészeti igazgatójával a társulat hatvanöt éves történetéről, a sikerekről és a nehézségekről beszélgettünk.

— Milyen volt a Harag-színház?

— Mindenekelőtt fiatal és fiatalos. Egy frissen végzett diákgeneráció eldöntötte, hogy együtt maradnak, felismerték, hogy következik a nagy színházalapítási hullám, amikor már a rendszer által sokkal inkább kontrollált, a „polgári csökevényektől” mentesített színházakat hoznak létre a tartományi központokban. És kihasználták ezt a lehetőséget, hogy megvalósítsák önmagukat, egyszersmind tovább éltessék a magyar kultúrát az új rendszer körülményei között is. Esetünkben Nagybányán volt a tartományi központ, Szatmárnémeti is ehhez a tartományhoz tartozott. Előbb létrehoztak egy román színházat Nagybányán, 1953-ban pedig ennek a színháznak a magyar tagozatát alapították meg az említett fiatal végzősök. Mint lehetőséget használták ki, hogy Nagybánya tartományban (későbbi nevén Máramaros tartományban) jelentős számú magyar lakosság élt. A színészek keresték meg Harag Györgyöt, aki még csak tanársegéd volt az egyetemen, de már jelentős színész-rendező volt. Harag elvállalta a vezetésüket, de a társulatalapítás tulajdonképpen a színészek lendületéből nőtt ki. Harag írta le a visszaemlékezéseiben, hogy a társulat csoportosan ment Bukarestbe, hogy megkapják az engedélyeket. Nagyon érdekes lehetett, amikor belépett a minisztériumba húsz frissen végzett fiatal, hogy ők magyar társulatot akarnak létrehozni. Könnyen megkapták az engedélyeket, nyilván már számoltak a lehetőséggel, hogy Nagybányán egy magyar társulat is létrejöhet egyszer, a tartomány etnikai arányaiból adódóan. Ez meg is történt, és szinte az első évadtól átjártak Szatmárnémetibe is. Hiába volt a tartomány központja Nagybányán, a mai Szatmár megyéhez tartozó területeken éltek többen a magyarok, és itt volt a színházépület is, itt lehetett a legkulturáltabb körülmények között játszani.

— Sokat jelentett a város számára a színház. Ezt hogy nyilvánította ki a közönség?

— Soós Angéla mesélte egyszer, hogy amikor a társulat átjött Szatmárnémetibe — akkor még vonattal —, az állomáson lovasszánok várták a színészeket, azokkal mentek a színházig, és az egész város kigyűlt az utcára. A lakosság akkor már nyolcadik éve szomjazott a színházra ebben a városban, ahol évszázados hagyományai voltak a színjátszásnak, amit erőszakos módszerekkel megszüntettek. Közben érlelődni kezdett bennük a gondolat, hogy át kellene helyezni a társulatot Szatmárnémetibe, ahol üresen áll a gyönyörű, akkor már felújított színházépület egy magyar többségű város szívében. Ráadásul a közeli és szintén magyar többségű Nagykárolyban is volt történelmi színházépület, ahová Szatmárnémetiből könnyebben működtek a kiszállások. A társulat 1956-ban költözött át Szatmárnémetibe, s egy évig még hivatalosan a Nagybányai Állami Magyar Színház Szatmári Tagozata nevet viselte. 1957-ben vette fel a társulat a Szatmári Állami Magyar Színház megnevezést. Így működött több mint tíz éven át, addig, amíg meg nem alakult a román tagozat. Közben Harag György elhagyta a társulatot, egy művészi önkeresés periódusa következett nála. Szabadúszóként több helyen rendezett, majd Marosvásárhelyen, végül Kolozsváron találta meg a helyét.

— Mi történt Harag után?

— 1960-ban Csíky András lett a társulat igazgatója, aki annak ellenére, hogy elődjétől eltérően nem rendezőegyéniség volt, a Harag György Társulatnak talán a legjelentősebb igazgatója volt. Az ő érdemeiről méltatlanul keveset szoktunk beszélni, nem állítottunk megfelelő emléket sem számára, hiszen még él szerencsére. Az ő nevét nem viseli tehát stúdió vagy bérlet, de nagyon fontos alakja volt a szatmári magyar színjátszásnak. Megtartott egy hihetetlenül szigorú művészszínházat, másrészt pedig bizonyos dolgokban nem kötött kompromisszumot. Ez vetett véget az igazgatásának is, ugyanis amikor megalakították a román tagozatot, akkor ő azonnal lemondott. Volt annyira intelligens, hogy érezte és előre látta, mi fog következni. A román társulat létrehozása, a színház átnevezése Szatmári Állami Színházról Északi Színházra előbb vagy utóbb óhatatlanul a magyar társulat eljelentéktelenedéséhez fog vezetni. A színházról tudni kell, hogy az egyik legköltségesebb és legkiszolgáltatottabb művészet. Amikor a színház adminisztrálása a minisztériumtól átkerült a tartományhoz, majd a megyéhez, akkor pontosan lehetett látni, hogy sem a művészi színvonalat, sem az intézmény kulturális függetlenségét nem lehet megőrizni hosszú távon, hanem bedarálják majd mindenféle helyi érdekek. Csíky igazgatósága során egy olyan kérlelhetetlen művészszínházi vonulat volt jellemző Szatmárnémetiben, amelyben szilveszteri előadások sem készültek. Sem kabaré, sem operett. Ezek a műfajok nem fértek bele abba a realista, nagyon művészszínházi vonulatba, amit előbb Harag, majd Csíky képviselt. Szilveszterkor voltak ugyan előadások, de klasszikusan megrendezett prózai vígjátékok kerültek műsorra, legtöbbször nem is premierként. Ennek a műsorpolitikának, bár végül sikeresnek bizonyult, kezdetben voltak nehézségei. Harag leírta, hogy a közönség eleinte nem lelkesedett az új társulattal érkező új esztétikáért, sokáig ötven-hetven ember lézengett az előadásokon, mindaddig, amíg bemutatták a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabot, ami meghozta az áttörést. Ennek több oka is lehetett, főként esztétikai, hiszen a közönség addig a polgári színház hagyományain nőtt fel, és egy új színházi formával találkozott. Az a klasszikus, sztanyiszlavszkiji ihletésű lélektani realizmus, amit Harag magával hozott, egy olyan új stílus volt, amivel a polgári színjátszás hagyományain edződött nézőnek nem volt mit kezdenie. Idő kellett ahhoz, hogy a szatmári közönség meg tudjon barátkozni az új esztétikával.

— Ács Alajos színháza egyfajta visszalépést jelentett a művészszínház útján?

— Abból a nagyon szigorú műsorpolitikából, amit említettem, igen. A minőség tekintetében viszont nem. Csíky András után történt meg egy nagy váltás, amit már Ács Alajos képviselt. Ács másként gondolta a színházpolitikát, mint Csíky vagy Harag. Ami pedig a konkrét társadalmi-politikai változásokat illeti, ő szembenézett velük, de ellentétes választ adott, mint Csíky, aki lemondásával tüntetett. Ács valószínűleg azt gondolhatta, hogy valakinek fel kell vállalnia az új lehetőségek között működő színház vezetését is, és még mindig jobb, ha egy magyar alapító színész azt elvállalja, mintsem hogy mások kezébe kerüljön az irányítás. Mind a két álláspontot lehet védeni, mindkettőnek nagy igazsága van. Annak is, aki azt mondja, hogy nem asszisztál, és annak is, aki azt mondja, hogy magamra vállalom, mert valakinek el kell vállalni, és ebben a funkcióban megpróbálom megvédeni a magyar színjátszás érdekeit a kéttagozatos intézményen belül is. Ács mint az Északi Színház első főigazgatója megpróbálta méltó módon továbbvinni a magyar színjátszás hagyományait. Tovább is vitte, több mint egy évtizeden keresztül. Ő honosította meg az általa „vígszínházi modell”-ként emlegetett repertoárstruktúrát, amiben a bohózattól elkezdve az operettig minden belefért, de a komoly műfajok is azonos súllyal estek a latba. Összességében tehát a korábban igen szigorú műsorpolitikának egyfajta fellazítása következett az Ács-korszakban. Nagyon sok minden, amiről azt gondoljuk, hogy a Harag György Társulat régi hagyománya, az Ács-korszakban gyökerezik, nem pedig Harag színházában. Ács egy közönségbarát színházat vezetett, aminek a következményeként hatalmas népszerűsége lett a színháznak a városban. Ekkor születtek meg a legjelentősebb közönségsikerek. Ács nagy hangsúlyt helyezett a színészekre. Ha végignézzük a társulat díjainak a történetét, azt látjuk, hogy az Ács előtti korszakokban a rendezői díjak dominálnak, és az előadások hoznak el jelentős díjakat, ami jelzi, hogy egy művészszínházi vonulat van, és az Ács-korszakban is nagyon fontos díjakat szerez a társulat, de ezek többnyire alakítási díjak, egyéni kitüntetések, életműdíjak, sokkal inkább a színész mint egyéniség vált tehát fontossá, és kevésbé az előadás mint művészeti alkotás.

— Hogy ért véget az Ács-korszak?

— Ács egy hatalmas pofont kapott, áldozatává vált az akkor már egyre durvábban elfajuló, egyre általánosabbá váló politikai arroganciának. Csíkynek végül is sajnos igaza lett, jól látta, hogy hova vezet ez az út, ugyanis évtizednyi sikeres igazgatás után egész egyszerűen leváltották Ács Alajost, méghozzá azért, hogy helyet csináljanak egy politikai kinevezettnek. Nem új keletű dolog az, hogy időről időre a politika gátlástalan módon rátelepül a színházra, de ez egy különösen vérlázító esemény, hiszen egy színházalapító művészt, az Északi Színház első igazgatóját mozdítják el egy színházi szempontból teljesen jelentéktelen, mondhatni nemlétező pártkatona miatt. Akkoriban leépítések zajlottak a különböző állami sóhivatalokban, Gergely Jánost pedig ide buktatták, mert leváltották a kulturális bizottságban betöltött funkciójából, és végül a színházigazgatói székbe buktatták (le vagy fel, ez nézőpont kérdése). Gergelynek volt annyi helyzetfelismerő képessége, hogy tudja, képtelen egy színházat elvezetni, ezért — a színház történetében először — olyan aligazgatókat akart kinevezni mindkét társulat élére, akik képesek művészeti stratégiát alkotni. Ezzel megszületett a mai művészeti igazgatói funkció történelmi elődje, bár akkor még nem így hívták. Korábban — és később is, Gergely kísérletének bukása után — az volt a gyakorlat, hogy ha a magyar tagozat vezetője volt a főigazgató, akkor a román tagozatot egy aligazgató vezette, és fordítva. Gergely felismerte, hogy egyetlen tagozatot sem tud elvezetni művészi értelemben, ezért döntött két aligazgató beiktatása mellett. Ács Alajos azonban nem volt hajlandó elfogadni, hogy társulatvezető aligazgató legyen, talán meg sem merték kérdezni, vállalná-e. Ezért egy időre erre a tisztségre kinevezték Boér Ferencet, akinek jó tervei voltak ugyan, de nem tudta megvalósítani ezeket, mert ellene fordult a társulat, nem hallgattak rá a színészek. Nem igazán Boérral lehetett bajuk az alapító színészeknek, hanem inkább azt nem tudták elviselni, feldolgozni, hogy a társulatalapító társukat, Ács Alajost ilyen méltatlanul váltotta le a politikum. Boér végül lemondott a társulatvezetésről, és elment előbb Marosvásárhelyre, majd Kolozsvárra. Távozása után nem kísérleteztek tovább új tagozatvezetővel, hanem a művészeti tanácsra bízták a társulat vezetését az egymást váltó politikai kinevezettek. Ennek hatalmas ára volt, mivel színháztörténeti evidencia, hogy nincs rosszabb rendszer, mint amikor egy színházi műhelyt a színészek közössége próbál vezetni, és itt többé-kevésbé ez történt. Ennek ellenére azért született még néhány jelentős előadás, de a hanyatlás szemmel látható volt. Egyre kevesebb díjat kapott a társulat, majd tíz évre teljesen elapadtak a szakmai elismerések. Látható volt az is, hogy egyre kisebbségellenesebb kultúrpolitika alakul ki Romániában. Szakmai vonalon egy nagy mélyrepülés korszaka következett.

(Folytatjuk)

Elek György