Az elmúlt évben ünnepelte fennállásának 65. évfordulóját a szatmári magyar színjátszás. Ebből az alkalomból Bessenyei Gedő Istvánnal, a Harag György Társulat művészeti igazgatójával a társulat hatvanöt éves történetéről, a sikerekről és a nehézségekről beszélgettünk.

— Hatvanöt éves a szatmári magyar színtársulat. Milyen érzés megünnepelni ezt az évfordulót?

— Az évforduló ünneplése hosszú hagyományokra tekint vissza, legalábbis a harmincadiktól kezdve mindenképpen rendszeresnek mondható. A negyvenediket nagyszabásúan ünnepelték meg 1993-ban, akkor vettük fel a Harag György Társulat nevet Parászka Miklós kezdeményezésére, a társulat szavazata alapján. Az ötvenedik évfordulót 2003-ban, a hatvanadikat 2013-ban, és így tovább öt-tíz évenként. Úgy van ez egy kicsit, mint az érettségitalálkozókon, az ember egy kicsit sűrűbben ünnepel akkor, amikor még néhányan köztünk vannak az alapító tagok közül. Megvan ennek az ünnepi hagyománya, ami a programszerkezetet illeti. Ezt a hagyományt egy kicsit kibővítettük már a hatvanadik évfordulón, amelynek már a szervezője voltam, még nem művészeti igazgatóként, hanem PR-vezetőként és az irodalmi titkárság vezetőjeként. Akkor egy sor olyan programpontot beemeltünk, ami tovább színesítette, izgalmasabbá tette talán a korábbiakhoz képest. Ezeket most már hagyományteremtő jelleggel visszük tovább. Ilyen például az előadás-vetítés, amiből a hatvanadik évfordulón egy volt, legutóbb pedig már három, három különböző korszakból. Voltak könyvbemutatók és elég sok színházi csemege, a felolvasószínháztól, a stúdió-előadáson és kocsmaszínházi premieren keresztül a hagyományos gála műfajáig, illetve a meghívott díszelőadásig, ami most már szintén mondhatni hagyományosan a budapesti Nemzeti Színház előadása. Itt volt Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója is, ahogy korábban is személyesen tisztelt meg bennünket. Újra volt gyertyagyújtás is elhunyt pályatársaink emlékére, amelyet szintén az én kezdeményezésemre csináltunk meg először a hatvanadik évfordulón, és nagyon szerették a nézők és kollégák.

— A szatmárnémeti társulat azon kevesek közé tartozik, ahol van mit ünnepelni, hiszen több kötetben megjelent története van. Mi volt a 65. évfordulós ünnepség lényege?

— Ünnepelni természetesen van mit, hiszen hatvanöt évvel ezelőtt elindult és újraindult valami: létrejött egy új magyar társulat, és ezáltal feltámadt a szatmári színjátszás. A társulat Nagybányán alakult, és onnan költözött három évad után Szatmárnémetibe, ahol akkor már nyolc éve nem volt hivatásos színtársulat. Nagyon sokáig — ez a kommunista múlt öröksége — sokan azt hitték, hogy akkor alakult először színház Szatmárnémetiben. Természetesen ez nem igaz. A dokumentált hivatásos szatmári színjátszásnak kétszázhuszonnyolc éves múltja van. Az első dokumentált színházi előadás 1790-ben volt, erről az előadásról a város akkori polgármesterének, Jeney Györgynek a későbbi emlékirataiból tudunk, Csirák Csaba áldozatos kutatómunkája révén. Ezt az előadást Móricz János színidirektor egy háromfős kis vándortársulattal ejtette meg.

— Ugyancsak százados története van a színház épületének, épületeinek is. Nem mindenki tudja, hogy a jelenlegi a második épület, a kőszínházak mellett pedig más helyszíneken is játszottak.

— A jelenlegi színházépület előtt volt egy másik épület, erről Petőfi Sándor is említést tesz a naplójában. Amikor 1847-ben itt járt Petőfi, a színház épülőben volt, 1848-ban adták át. Nagyon izgalmasak ezek az egybeesések, hogy mindig egy nagy forradalom évében történt egy nagy előrelépés a szatmári színháztörténetben. Míg a magyarság vagy Európa valamelyik nagy forradalmát vívja, Szatmárnémetiben a színház vív egy nagy forradalmat vagy tesz egy forradalmi lépést: 1790-ben történik az első dokumentált előadás, a nagy francia forradalom évében, 1848-ban épül meg az első kőszínház, és 1956-ban érkezik Harag György a Nagybányáról Szatmárra költöző társulatával. Még mielőtt létrejött az első kőszínház, a Csizmadiaszínben, a Kotró-kertben, a Jeney-csűrben felállított színpadokon játszottak más társulatok is, ez volt a vándortársulatok időszaka Szatmáron. A saját színházépület megépítését követően már nem rövid vendégjátékokról beszélünk, azaz Szatmár megszűnik puszta turnéállomásnak lenni, kialakul az a rendszer, hogy a különböző színidirektorok saját társulataikkal egész színi idényre bérlik ki a színházat. Voltak olyan társulatok, amelyek egy, mások több évadra is bérelték a színpadot. Abban az időben úgy működtek a társulatok, hogy pályáztak az épület bérlésére. Az első épületet nem sikerült igazán jól megépíteni, elég gyorsan leromlott az állapota, és csakhamar ki is nőtte a közönség, de hatalmas erőfeszítésről tanúskodik, hogy a város már akkor, 1848-ban színházat épített, amikor más ekkora városok erre még nem is gondoltak volna. Egy idő után aztán az első színházat le kellett bontani a rossz állapota miatt. Abban az időszakban, amikor a régi színház már nem létezett, az új pedig még nem készült el, egy ideiglenes helyen, egy fából készült, fűthetetlen épületben működött a színház, ezt az épületet Kohn és Grünfeld fakereskedők a saját költségükön készítették el a sétatéren (a mai CFR-iskola környékén volt). Ez volt a Sétatéri Nyári Színkör, ahol nyári évadokat tartottak tavasztól őszig. Olyan színészóriások léptek fel ebben az ácsolt deszkaszínházban, mint Jászai Mari, Prielle Kornélia és a korszak legmeghatározóbb színészegyéniségei. Prielle Kornélia ráadásul eljött a Nemzeti Színházból, hogy ebben az ácsolt kis faépületben ünnepelje meg színészi pályafutásának ötvenedik évfordulóját, ugyanis ötven évvel korábban Szatmárnémetiben lépett először színpadra az első kőszínházban.

— Az új színházépület elkészülése után új korszak kezdődött el a szatmári színjátszásban is. Milyen változások történtek ekkor?

— 1892-ben elkészült a mai színházépület, innentől kezdve már sokkal inkább a maihoz hasonló társulati struktúráról beszélhetünk. Ebben az épületben folyamatosan létezett társulat, és egyre inkább az igazgatók kezdtek el cserélődni, de a társulat tagságának egy része stabil maradt. Volt olyan is, hogy egy igazgató két igazgatása között egy másik direktor társulatának színészeként dolgozott, de nem ment el Szatmárról. Nem úgy volt már tehát, hogy egy színidirektor a saját társulatával egy évadra bérelte ki a színházépületet, hanem lassan kialakult egy szatmári társulat a városban élő művészekkel, és közülük kerültek ki a színház vezetői, rendezői. Ez egy lassú folyamat volt, de fokozatosan ebbe az irányba tolódott el a színházi struktúra. Akkor a rendező mint funkció még csak éppen kialakulóban volt a magyar színházi kultúrában, a színidirektor egyféle rendező is volt. Ebből a korszakból óriási neveket tudunk emlegetni. Elsősorban Krémer Sándort, akiről bérletünk is van elnevezve. Majd az ő halála után egy ideig az özvegye vezette a színházat, majd feleségül ment Szabadkai Józsefhez, aki örökbe fogadta a Krémer gyerekeket is, és átvette a színház vezetését. Szabadkai József ennek a korszaknak talán a legnagyobb igazgatója volt, a két világháború közötti időszakban kétszer is igazgatta a színházat. Trianon után a román királyságban ez nem volt egyszerű. Saját költségén megépíttette az ország első forgószínpadát, amely ma is megtalálható, és a felújítás óta újra használható a színházban. Ő egy valódi mártír, hiszen kétszer is meghurcolták: előbb a román, majd a magyar hatóságok a zsidó származása miatt. A román királyság nem volt egy kisebbségbarát államigazgatás, a magyar kultúráért nagyon keményen kellett küzdeni, sajnos ezt nem hálálta meg a nemzet. 1938-ban lemondatták a román fasiszták, egy ideig mint színész még játszhatott, később már a magyar hatóságok tiltották le a színpadról is. A vészkorszak idején előbb a gettóba vitték, majd deportálták. Azért nagyon meghatározó az ő alakja, mert hihetetlen büszkeséggel tudta viselni a megaláztatást. A hófehér színházi frakkjában vonult be a gettóba, és azt viselte a hátralévő életében. Egyfajta csöndes öngyilkosságot követett el: amikor felhajtották társaival a marhavagonba, akkor ő leült egy sarokba, nem evett, nem ivott, mintha a saját döntéséből halt volna meg, nem hozta meg az örömöt a kijelölt hóhérainak, hogy elpusztíthassák, hanem már Kassán halott volt, mielőtt a nácik átvették volna a szerelvényt. Kassán aztán kidobták a vonatból, a mai napig nem tudjuk, hogy hol van eltemetve. Ugyanaz a világháború, amelyik elpusztította az igazgatót, elpusztította fő művét is, hiszen lebombázták a színházat, ekkor semmisült meg az általa épített forgószínpad is.

— A második világháború után mondhatjuk azt, hogy nem csak újabb akadályokkal kellett megküzdenie a színjátszásnak, hanem visszalépések is történtek. Mik voltak ezek?

— A háború után a várost átvették a román hatóságok, de töretlenül folytatódott a magyar színjátszás hagyománya, amit a két világháború között — elég vicces módon — már Nottara színháznak neveztek el (úgy, hogy a névadó még életben volt), de kizárólag magyar színház működött benne. A második világháborút követően arra az időszakra, amíg a színházat restaurálták, a katolikus egyház mentette meg a szatmári színházművészetet a Cecil terem felajánlásával. Nagyon sokáig játszott ott a társulat később is különböző előadásokat, de volt egy időszak, amikor ez volt a színház egyetlen otthona Szatmárnémetiben. Ebben az időszakban egy nagyon fontos igazgató került a társulat élére, Jakabffy Dezső, aki Max Reinhardt tanítványa volt. Rövid ideig vezethette a társulatot, a kommunista hatóságoknak az első perctől kezdve szúrta a szemét. Előbb leváltották, majd kénytelenek voltak visszahelyezni hivatalába, mert politikai kinevezettjük csúfosan megbukott, és kénytelenek voltak belátni, hogy nélküle nem tudják ugyanazon a szinten folytatni a színjátszást Szatmáron. Végül aztán nem kellett tovább bajlódniuk vele, mert 1948-ban a kommunista hatóságok felszámolták a színház intézményét. Ebben a pillanatban úgy tűnt, hogy az az évszázados színházi kultúra, ami nagy nehezen túlélte a cenzúra időszakát az 1848-as megtorlás után, amikor nem volt könnyű színházat csinálni, majd túlélte az első világháború borzalmait, a két világháború közötti kisebbségellenes elnyomást, a holokausztot, de még a második világháború bombázásait is, végül egy új diktatúra, a kommunizmus előtt kényszerül térdre. A rendszer mindenesetre megpróbált végső csapást mérni az akkor már évszázados színházi mozgalomra, mert a polgári társadalom szervezőelvének látta, veszélyforrásnak tekintette. Ugyanabban az évben és ugyanolyan kormányrendelettel, mint amelyik az államosításra vonatkozott, megszüntette az egyházi intézményrendszert, korlátozta a magántulajdont és egyházi vagyont, egyszer csak bezáratták az ország összes színházát, hogy aztán állami ellenőrzés alatt, csak a rendszer által kijelölt helyeken, a rendszer teljes ellenőrzése alatt engedjenek újakat alakulni helyettük. Az 1948-as nagy törvénykezési láz megszüntette a városi színházakat is, évszázados színházi hagyományt söpörve el Szatmárnémetiben.

— Mi lett az épület sorsa, miután megszűnt a társulat?

— A színház gyakorlatilag befogadószínház lett, egyik jelentős színésze, aki egy ideig vezetője is volt, portásként tevékenykedhetett tovább, ő maradt az épület és az azt lakó halhatatlan szellemek őre. Eleinte zajlottak még az épület felújításának munkálatai, de előadások azt követően is csak ritkán voltak benne, és azokat sem érezte sajátjának a város és vidéke, mint ahogy nem is voltak az övéi. Nyolc évig gyakorlatilag megszűnt a színjátszás hagyománya. Jakabffy, mivel nem volt kommunista, nem tudott színháznál elhelyezkedni később sem, valamilyen állami gazdaságnál végzett kétkezi munkát hosszú éveken át addig, amíg a kommunista világban megalakult a sepsiszentgyörgyi színház. Ott aztán valakinek eszébe jutott, hogy van egy Jakabffy Dezső, aki mégiscsak valaki volt, és talán rehabilitálni kellene valahogyan. Így került Szentgyörgyre, amikor megalakult a mai Tamási Áron Színház jogelődje, de ekkor már a legszebb, legértékesebb évein túl volt, megannyi meghurcoltatás és megaláztatás után. Mindenesetre az aktív életpályája végén ott lehetett rendező. Szatmárnémetiben 1947-ben megalakult egy román társulat is egyébként bukaresti színészekkel, Nottara Színház néven. Nagy erőfeszítéseket tettek a létrehozása érdekében, mivel a román közösség ekkor még nem volt túl számottevő a városban, és valódi közönségigények hiányában alapították meg elszánt értelmiségiek, első vezetője egy nyugalmazott tábornok volt. Éppen csak összejött ez a társulat, amikor a magyar társulattal egyszerre fel is számolták, ugyanazzal a kormányrendelettel. A Bukarestből nagy erőfeszítésekkel lecsődített színészgárda alig egy év után kénytelen volt szétszéledni és zömmel Bukarestbe visszatelepülni. Ebben az értelemben a román kommunizmus a saját nemzeti kultúrájával szemben is kérlelhetetlen ellenségnek bizonyult.

— Mikor alakult újra a magyar társulat?

— 1953-ban egy fiatal színészosztály, akik a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen végeztek, úgy döntöttek, hogy szeretnének együtt maradni. Ők a jelenlegi társulatnak az alapítói: Csíky András, Ács Alajos, Köllő Béla, Nyiredi Piroska, Elekes Emma, Kovács Ferenc, Soós Angéla, Tarnói Emilia, Nagy Iza stb. Ebből a generációból már csak Csíky András, Elekes Emma és Krasznai Paula él az országban. Talán életben van még, de nagyon beteg Koltai Katalin, aki alapítója volt a társulatnak, de nagyon rövid ideig maradt itt, Izraelbe telepedett át, ahol eredeti nevén, Wohl Katalinként lett ismert színésznő és filmszínésznő.

— Gyakori volt a névváltoztatás. Honnan eredt ez a hagyomány?

— Nagyon érdekes dolog, hogy Harag György, annak ellenére, hogy a polgári színjátszás hagyományaira nemet mondott, megalapította a realista színjátszást, mégis átvette a polgári színjátszásnak azt a régi szokását, hogy mindenkinek magyarosítania kell a nevét. Ez ősi magyar színjátszóhagyomány volt, méghozzá jól csengő művészneveket választottak általában. Mára már kihalt ez a szokás, pontosabban megszűnt kötelezettségnek lenni, inkább szabadságjoggá vált: az ember dönthet úgy, hogy művésznevet választ magának, de zömmel a saját nevükön játszanak a színészek. Akkor ez még határozott elvárás volt. Így lett Tîrnovan Emíliából Tarnói, Reizmann Andrásból Vándor, Nidermann Istvánból Nádai, és így tovább. Aztán valahol elhalt ez a hagyomány, nem is tudom, mi okból. Mindenesetre Adleff Ingeborg már nem magyarosít…

(Folytatjuk)

Elek György