A legnagyobb magyarnak nevezték a kortársak és az utókor, méltán, hiszen felsorolni is nehéz mindazt, amit nemzetéért tett.

Széchenyi István (1791. szeptember 21.–1860. április 8.)  a magyarság és Magyarország felemelkedésének zálogát a gazdasági és kulturális megerősödésben látta. A jólét és az alapos műveltség teszi vonzóvá és vállalhatóvá a magyarságot, szolgálja megmaradását és egyben a magyar állam stabilitását. Elsősorban tehát a gazdaság fejlődésének szentelte magát: megalapította a Magyar Tudományos Akadémiát, előmozdította a dunai és tiszai gőzhajózást, a Lánchíd megépítését, támogatta a vasúthálózat megépítését és az egyesült Budapest mint az ország fővárosa tervét. Mindezek mellett erkölcsi és szellemi mintát adott, ami — Arany János szavával — éltető eszmévé finomult, s eligazítást nyújtott annak, aki hozzá fordult.

Mindezek ellenére a mindenkori Széchenyi-kép eltérően alakult. Sólyom László volt köztársasági elnök foglalta össze e változások lényegét legtalálóbban 2010 áprilisában, Széchenyi halálának 150. évfordulóján Nagycenken mondott beszédében: „Halála után, még közel 1849-hez, a tragikus hős képe uralkodott, a látnoké, akinek mérséklő tanácsaira nem hallgattak, s be is következett a véres elbukás. A kiegyezés utáni gyarapodó korszakban viszont minden politikai irányzat elődjére lelt Széchenyi reformműveiben. Trianon megrázkódtatása után Széchenyi a konzervatív reformer példája vagy Szekfű Gyulánál az örök erkölcsi mérce. Az ötvenes években az igazi forradalmárnak tartott Kossuthtal való szembenállását hangsúlyozzák. Majd Kádár alatt az óvatos, kompromisszumkész reformer Széchenyit hívják önigazolásul. … A rendszerváltás előtti 'körök kora' kereshetett párhuzamokat Széchenyi társadalmat felrázó egyleteiben.” Tegyük hozzá, 1990 után a végzetesen kettészakadt közélet minden jelentős szereplője, úgy bal- mint jobboldali számára egyaránt példaképpé vált.

Szatmár megye és Szatmárnémeti számtalan szálon kötődött Széchenyi Istvánhoz. A reformkorban vezéralakjai népszerű és szeretett vendégei voltak e vidéknek, ahol eszméik táptalajra, egyenrangú partnerre (Kölcsey) és számos követőre találtak. A szatmárnémeti közelében fekvő Sándorhomokról származott Széchenyi István leghívebb munkatársa, követője és barátja, berencei Kováts Lajos. 1846-ban és 1847-ben Széchenyi a Tisza és a Szamos gőzhajózásra alkalmassá tételéről egyeztetett Szatmár vármegyei és városi hatóságaival, majd, e cél előmozdítására 1847 nyarán személyes utazást is tesz itt. Ekkor választotta őt és Kováts Lajost Szatmárnémeti város díszpolgárává. 1860-ban, halála hírére a Szatmárnémetiben tartott gyászistentisztelet valóságos politikai tüntetéssé vált, majd Unger Gusztáv jogász, műkedvelő művész megfestette és a városnak ajándékozta a „legnagyobb magyar” arcképét.

Már 1861-ben, a halálát követő évben, az elnyomás ellenére is, emlékoszlopot emeltek Széchenyinek a környékbeli földbirtokosok Kőszegremete határában. Az oszlop mindmáig a szatmári Széchenyimegemlékezések legfontosabb helyszíne. 1882-ben, Kováts Lajos hathatós közreműködésével — a névadás minden bizonnyal az ő érdeme — a kultúra gyarapításáért és a magyar nyelv terjesztésére Szatmár vármegyében Széchenyi Társaság alakult, amely óvodákat és menhelyeket tartott fönt, támogatta a magyar nyelvű oktatást és a helyi kulturális életet. Szatmárnémetiben utca is viselte Széchenyi nevét 1918 előtt.

Az 1894. október 5-én tartott közgyűlésen, a nagykárolyi megyeházán Szatmár vármegye közönsége ünnepélyesen leleplezte Széchenyi István arcképét, ekkor a Magyar Tudományos Akadémia képviseletében Zichy Antal, a „legnagyobb magyar” életrajzírója mondott ünnepi beszédet.

A vérzivataros 20. század nem kedvezett Széchenyi békés, építkező modellt követelő programjának, kultusza is háttérbe szorult, sőt, némelykor kifejezetten üldözték. Valódi újjáéledésre a rendszerváltást megelőző és követő időszakban nyílt lehetőség. Ekkorra a történettudomány is pótolta adósságait Széchenyi műveinek újra kiadásával, magyarra fordításával és értékelésével. Kosáry Domokostól kezdődően a gazdaság- és eszmetörténet jeles kutatói értékelték és értelmezték Széchenyi munkásságát és formálták meg a modern Széchenyi-képet.

Szatmár magyarsága néhai Sike Lajos újságíró kezdeményezésére szobrot tervez állítani a legnagyobb magyarnak Szatmárnémeti főterén. A szokásos bürokratikus akadályok és nehézségek előbb-utóbb, kitartó munkával leküzdhetőek, és a szándék remélhetőleg hamarosan valóra válik. Akkor bizton elmondható, Széchenyi újra hazatalált itt nálunk.

Szőcs Péter