A budapesti műegyetemisták 1956. október 22-i nagygyűlésükön 16 pontban foglalták össze követeléseiket, másnapra pedig tüntetést szerveztek akaratuk nyomatékosítására és a lengyel munkástüntetések iránti szolidaritás kinyilvánítására. A követelések között szerepelt a szovjet csapatok kivonása Magyarországról, új kormány létrehozása Nagy Imre vezetésével, a magyar-szovjet kapcsolatok felülvizsgálata, általános, titkos, többpárti választások, teljes vélemény- és szólásszabadság, szabad rádió. 

A lyukas zászló a forradalom jelképe 

A budapesti Petőfi-szobornál tartott október 23-i tüntetésen Rákosi- és Gerő-ellenes jelszavak hangzottak el, a résztvevők követelték a szovjet csapatok kivonását. A zászlókból kivágták a szovjet mintájú címert, így lett a lyukas zászló a forradalom jelképe. Aznap este Gerő Ernő, a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) első titkára – akit júliusban állítottak Rákosi helyére – rádióbeszédében a megmozdulást ellenségesnek, sovinisztának, nacionalistának minősítette, és minden engedményt elutasított. A beszéd elhangzása után a békés tüntetés szinte órák alatt népfelkeléssé, majd – a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok beavatkozása után – fegyveres szabadságharccá változott. 

Véres „beavatkozás”

Az esti és éjszakai órákban a fegyveres csoportok elfoglalták a Magyar Rádió és a pártlap, a Szabad Nép székházát, a telefonközpontot, a lakihegyi rádióadót, emellett több fegyverraktár, laktanya, rendőrőrs és üzem is a felkelők kezére került. A Dózsa György úton, a mai Ötvenhatosok terén ledöntötték az elnyomás gyűlölt jelképét, a Sztálin-szobrot. 

A budapesti és vidéki tömegmegmozdulásokat véres atrocitások kísérték. Október 25-én a Parlament előtti Kossuth téren a környező épületekből szovjet harckocsik nyitottak tüzet a tüntető tömegre, az áldozatok pontos száma nem ismert, de száznál többre tehető. 
Október 30-án Budapesten lincselésbe torkollott a Köztársaság téri pártszékház ostroma. A szovjet csapatok november 4-i beavatkozása után a budapesti utcai harcok, továbbá a salgótarjáni és az egri sortűz követelt számos halálos áldozatot. 

Megpecsételődött a forradalom sorsa

A forradalom sorsát a szovjet katonai invázió pecsételte meg november 4-én, néhány nappal azután, hogy Nagy Imre november 1-jén meghirdette Magyarország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből. A hatalmat november 4-én Kádár János szovjetek által támogatott Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánya vette át, a fegyveres felkelők utolsó csoportjainak ellenállását november 10-11. táján törte meg a szovjet túlerő. 
Az 1956-os események számos áldozatot követeltek. A Központi Statisztikai Hivatal 1957. januári jelentése szerint az október 23. és január 16. közötti emberveszteség országosan 2652 halott (Budapesten 2045) volt, 19 226-an (Budapesten 16 700-an) sebesültek meg, az országot mintegy 200 000 hagyták el. Egy 1991-ben készült hivatalos statisztika szerint a szovjet hadsereg 669 katonája halt meg, 51 pedig eltűnt.

Forrong Erdély, de nem csak: Kolozsvár, Temesvár, Bukarest megmozdul

Az 1956–os eseményekkel kapcsolatban és körül még mindig hevesen vitáznak a történészek, hiszen az események időben még mindig túl közel vannak a teljes objektivitással való rálátáshoz, s az 1956 októberét (novemberét, decemberét) megéltek közül sokan ma is életben vannak még, szemtanúként számolva be azokról a napokról-hónapokról, természetesen mind-mind saját szemszögükből. De míg a Magyarországon zajlott események részletei egyre inkább ismertek, addig az Erdélyben és Romániában történtekről még mindig túl keveset tudunk, tud a „nagyközönség”.
A magyarországi forradalom kitörése után a román pártvezetés azonnal óvintézkedéseket tett. A Központi Vezetőség október 24-én sürgősségi ülést tartott, amelyen elrendelték a cenzúra bevezetését, „concentra”-ra hívták be a tartalékos tiszteket, és riadókészültségbe helyezték a román hadsereg és a Securitate egyes alakulatait. 
Kolozsvárt a Bolyai Egyetem magyar diákjai november 1-jén kivonultak a házsongárdi temetőbe, ahol a halottak napi megemlékezés mellett kinyilvánították szolidaritásukat a magyar forradalommal; hasonló megmozdulásra került sor Marosvásárhelyen is. Bukarestben november 5-re hirdettek a helyi egyetemisták szimpátia-megmozdulást, az Universității térre kivonuló csoportokat azonban a Securitate gépfegyverekkel is felszerelt egységei várták, majd több száz egyetemistát őrizetbe vettek, és később elítéltek.

Tanügyi reformot, egyetemi autonómiát követeltek Kolozsvárt

Kolozsváron először 1956. október 24-én került sor tiltakozó megmozdulásra a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán. Az épületben összegyűlt néhány száz diák egy öt pontos dokumentumot fogalmazott meg és adott át a gyűlés végén a rektornak, ebben kérték az egyetemi autonómia megvalósítását, a hallgatói egyesület kapcsolatainak szorosabbra fűzését nemcsak a kelet-, hanem nyugat-európai diákegyesületekkel is, és a felvételi vizsgákon a diszkrimináció megszüntetését az „egészségtelen származású” (nagybirtokos, polgári, kulák) társadalmi osztályokba tartozó fiatalokkal szemben. A főiskola rektora a helyi Securitate segítségét kérte, amely körbevette az épületet, és a diákokat igazoltatta. Másnap a két főszervezőt letartóztatták, majd a kolozsvári katonai törvényszék „lázítás” vádjával hét-hét év börtönre ítélte.

A Ion Andreescu Főiskolán történtekkel párhuzamosan kezdődött meg a diákszervezkedés a Bolyai Egyetem magyar hallgatói körében: az egyetem diákszövetségének megbízásából Várhegyi István egyetemista egy programtervezetet készített, melynek megszövegezésében Koczka György, Kelemen Kálmán, Nagy Benedek és Páskándi Géza is részt vett. Ebben a magyar diákok követelték a szabad külföldre járást, az egyetemek autonómiáját biztosító tanügyi reformot, új ösztöndíjrendszert és népi kollégiumok felállítását a magyar népi kultúra megőrzéséért. A szervezkedésről értesülő Bányai László rektor október 31-én gyűlést hívott össze az egyetem bölcsészkarának dísztermébe, ahol szigorúan megtiltotta, hogy a diákok megtartsák a másnapra tervezett halottak napi megemlékezést a házsongárdi temetőben. Ennek ellenére Dávid Gyula tanársegéd egy kisebb csoporttal mégis kivonult. A magyar forradalommal való szimpatizálás jeleként a hallgatók nemzeti színű kokárdát és gyászszalagot tűztek ki, majd néhány órás békés megemlékezést követően hazatértek. A Securitate november közepén kezdte meg a rendszerellenes tevékenységgel vádolt tanárok és diákok összegyűjtését. A diákszövetségi vezetők mellett letartóztatták Dávid Gyulát és a házsongárdi temetőbe kivonult diákokat is (őket 1957-1959 között több perben ítélte el a kolozsvári törvényszék), a Bolyai Egyetemet pedig a „reakció és nacionalizmus fellegváraként” bélyegezték meg. 

A kollektivizálás beszüntetését és sajtószabadságot követeltek Temesvárt 

A kolozsvári eseményeknél jelentősebb megmozdulásra került sor Temesváron, ahol a Műszaki Egyetem magyar, román és német diákjai október 30-ra egy szolidaritási gyűlést hívtak össze. A romániai megmozdulások közül ez az egy követte lényegében a magyarországi mintát: akárcsak a budapesti Műegyetem diákjai, a temesvári diákok is egy tizenkét pontos memorandumot fogalmaztak meg, és olvastak fel az egyetem épületében összegyűlt mintegy két-háromezer  diák előtt. Ezek egy része kifejezetten komoly, az adott korszakban tabunak számító követeléseket fogalmazott meg, mint például az orosz nyelv kötelező tanításának eltörlése, a kollektivizálás beszüntetése és a sajtószabadság.

Miután a diákok az RKP KV két központi kiküldöttjét nem hallgatták meg és távozásra kényszerítették, a Securitate fegyveres alakulatai körbevették az egyetem épületét. A katonák több száz diákot hurcoltak ki az épületből és szállítottak el teherautókon, majd miután másnap folytatódtak a tüntetések, összetűzésre is sor került a diákok és a rendvédelmi szervek között. A két nap alatt mintegy háromezer diákot tartóztattak le, közülük később harmincegy főt állítottak bíróság elé.

Román hadnagy szervezett fegyveres megmozdulást Borgóprundon

Egy sajátos és egyedülálló esemény történt a fegyveres erők keretén belül: a magyarországi forradalom hatására Teodor Mărgineanu, a Borgóprundon (ma Beszterce-Naszód megye) állomásozó 255. tüzérezred hadnagya  megkísérelt egy fegyveres felkelést kirobbantani egységén belül. Mărgineanu novemberben kezdte meg szervezkedését bajtársai között, a fegyveres zendülés időpontját 1956. december 18-ra tűzték ki, az alakulat sofőre azonban jelentette a szervezkedést a Securitatenak, amely december 17-én este páncélos alakulatokkal vonult a helyszínre, körbevéve a kaszárnyát. A hadnagy szolgálati pisztolyával felfegyverkezve sikeresen elmenekült, és két napig egy borgóprundi lakos házában bujkált, míg elfogták. A kolozsvári katonai törvényszék tizenegy társával állította bíróság elé, Mărgineanut halálra, négy társát életfogytiglani kényszermunkára ítélték. A hadnagyot 1957. június 26-án végezték ki a szamosújvári börtönben.

Aránytalanul súlyos megtorlások

Bár a romániai megmozdulások nem jelentettek komoly fenyegetést a pártállami berendezkedésre, az 1956-ot követő megtorlás aránytalanul súlyos volt. 
A kutatások szerint az 1957-1963 közötti időszakban megközelítőleg 30 000 embert tartóztattak le Romániában, közülük a jelzett időszakban több, mint tízezer személyt ítélt el a kolozsvári, bukaresti és iași katonai törvényszék. A kolozsvári perek többségében a magyar származású Macskássi Pál hadbíró alezredes elnökölt. 
1957-1959 között 45 halálos ítéletet hajtottak végre.

A két legsúlyosabb ítéletet a Szoboszlay-perben — Szoboszlay Aladár római katolikus lelkész nem kevesebbet akart, mint egyidőben kirobbantani egy forradalmat Magyarországon és Romániában, amelynek révén megdöntik a kommunista rendszert, és létrehoznak egy új közös román—magyar-osztrák államalakulatot, az úgynevezett. Confederatiót, amelynek Arad lett volna a központja. Az 1956 augusztus 28–ra tervezett puccs azért „ugrik”, mert a székely-vonal összeesküvői nem mennek el Bukarestbe, hiába várja őket a Gara de Nordon, és másnap azzal védekeznek, hogy nem volt pénzük vonatjegyre…  —, valamint az érmihályfalvi csoport perében mondták ki. A Szoboszlya-perben tíz vádlottat ítélt halálra a kolozsvári hadbíróság tanácsa: kilenc vádlott magyar, egy román nemzetiségű volt, és ma sem tudni hol vannak eltemetve,  az érmihályfalvi csoport perében három vádlottat ítéltek halálra, közülük két főt végeztek ki Szamosújvárt.

Hírszerkesztő 

SZÓLJON HOZZÁ FACEBOOKON!