1992-ben élénk történészvitára került sor a Párizsi Magyar Intézetben. A vita témája a Köpeczi Béla akadémikus által szerkesztett háromkötetes Erdély története, pontosabban annak értékelése, megítélése volt. A vitán magyar és román történészek vettek részt, némi izgalommal, hiszen az említett kiadvány tiltottnak, olvasói pedig gyanús elemeknek számítottak a Ceauşescu-féle Romániában. A román historikusok egyébként azon ütköztek meg különösen, hogy a nemzetközi szaktekintélynek számító, románbarátként számon tartott Jacques Le Goff „belefolyik” egy ilyen „irredenta” kiadvány értelmezésébe, szervezőként, moderátorként.

Le Goff (1924–2014.) Toulonban született, apja baloldali beállítottságú értelmiségi, édesanyja vallásos, olasz származású nő volt. A későbbi világhírű középkorász 1936-ban, Walter Scott Ivanhoe című regényét olvasva fedezte fel a középkort, a szabadságharcok történelmi jelentőségét. Az 1940-es években marxista lett, a második világháború végén pedig az Alpokban harcolt francia és olasz partizánok társaságában. A háború utáni Franciaországban elismerések özöne zúdult rá, sőt a Quai d'Orsay (a külügyminisztérium) kedvence lett. 1945-ben az ausztriai Innsbruckban járt „kiküldetésben”, 1946–48-ban a nagy múltú, prágai Károly Egyetem történetét tanulmányozta a helyszínen. Az ötvenes években hol Olaszországban bukkant fel, hol meg Lengyelországban. (1962-ben egy lengyel pszichológusnőt vett feleségül.) Az NSZK-ban is többször megfordult, mindenütt értelmiség és közélet sokszor ellentmondásos viszonyát tanulmányozva. (Első jelentős műve, Az értelmiség a középkorban című kismonográfia már 1957-ben jelezte: nagyra értékeli az írástudók társadalmi szerepét.)

Jacques Le Goff 1955 óta érdeklődéssel figyelte a magyar eseményeket is. Elsősorban az értelmiségiek társadalmi-politikai szerepvállalására koncentrált, de érdekelte a magyar történetírás helyzete is. 1958-ban pedig élesen elítélte a Nagy Imre-per koncepciós jellegét. Állandó kapcsolatban állt a rendszert bíráló magyar értelmiségiekkel. 1969-től az Annales című folyóirat főszerkesztőjeként, 1972-től az École des hautes etudes en sciences sociales vezetőjeként (az intézmény élén a nagy Fernand Braudelt váltotta) hivatalosan is támogatta a magyar történetírás jeleseit, ösztönözve 1956 értelmiségtörténeti jelentőségének feltárását.

Tette mindezt szerényen, a feltűnést mindig kerülve, de hatékonyan és meggyőzően. A magyar középkorkutatás is sokat köszönhet neki, hiszen már A középkori Nyugat civilizációja (1964) című monumentális munkájában ráirányította a figyelmet a magyar középkor európai értékeire, így a magyar középkor kutatásának fontosságára is. Legjelentősebb magyar vonatkozású műve kétségkívül a Francia értelmiségiek, magyar értelmiségiek (1986).

A magyar ügynek való elkötelezettsége 1956-nak köszönhető. Felismerte, hogy 1956 a kommunizmus nekrológjának tekinthető. 1987-ben így írt erről: „Úgy tűnik, hogy a kommunizmusnak már nincs maradása Európában, ki fog szorulni a kontinensről. Megmaradnak azonban a nyomai: a sebhelyek a lelkekben. A kommunizmus már rég halott lesz Európa minden országában, de az emléke ott fog kísérteni úton-útfélen.” Szavait, sajnos, igazolja a történelem. A kommunizmus tényleges megszűntéhez nem elég (noha feltétlenül szükséges) az értelmiségi önvizsgálat. A jelenleginél radikálisabb társadalmi változásokra lesz szükség, amelyek valóban megnyithatják a fejlődés új útját.

Kereskényi Sándor