A sanyarúhétnek, vagy "videshétnek” — s egyben a húsvétra való felkészülésnek — legintenzívebb szakasza kezdődik nagycsütörtökön: Jézus ezen a napon hívta össze tanítványait az utolsó vacsorára. A vacsorát követően kimentek az Olajfák hegyére, Júdás kivételével, aki 30 ezüstpénzért elárulta a Jézust kereső katonáknak, hogy hol találják meg őt.

Az Olajfák hegyén, a Gecsemáné kertben az apostolok elaludtak, Jézus azonban virrasztott (és ehhez a magányos virrasztáshoz, végső soron elhagyatottsághoz kapcsolódik a magyar irodalom egyik legmegrázóbb verse, Dsida Jenő Nagycsütörtöke) amikor a katonák elfogták, és legelkötelezettebb apostola, Péter, háromszor is megtagadta őt. 

Annak emlékére, hogy hajdan Jézus az Olajfák hegyén virrasztott, nagycsütörtök este öregebb asszonyok a kálvárián vagy útszéli kereszteknél imádkoztak. Ájtatoskodásuk mindig csöndben történt. Soha nem a templomból indultak, hanem hazulról, magányosan vagy néhányan társulva. Jellegzetes evangéliumi ihletésű népi ájtatosságról volt tehát szó, amely a késő középkori licenciátus gyakorlatban gyökerezett.

A harangok Rómába mennek

A nagycsütörtöki misén szólalnak  meg utoljára a harangok és a csengők, utána elhallgattak nagyszombat estéjéig — Rómába mennek.  

A harangok némaságának idején általánosan kereplőkkel jelezték az idő múlását és a szertartások kezdetét. A kereplést a gyerekek végezték a harangozó irányításával. A gonoszűzésben is szerepet játszó kerepelés egyszerre volt szertartás és játék a gyerekek számára, akik kisebb csoportokba szerveződve felosztották egymás között a falut, és a harangozó jeladására kerepelve végigszaladtak a kiválasztott utcán. Közben kiabálták, hogy miért kerepelnek, és szolgálatukért általában a háziaktól tojást kaptak.

Verik, mint Pilátust

Liturgikus eredetű, de mágikus gonoszűzéssel is összefonódó szokás volt a pilátusverés és pilátuségetés, amely még az 1920–30–as években is élt: nagycsütörtök délutánján, amikor a Jeremiás siralmait végző pap Jézus halálára emlékezve misekönyvével megütötte az oltár lépcsőjét, a hívek botokkal ütötték a templompadokat, mintha csak Pilátust vernék. Ugyanis a lépcső, illetve a pad szimbolikus jelentőségű volt: Pilátust jelképezte, aki elárulta Isten fiát, és mosta kezeit.

Az Alföldön Pilátust ábrázoló deszkát ütöttek; volt ahol a gyerekek még a múlt században „pancilusoztak”: Pancilus néven emlegetett gyékényből font ütővel verték a fűszálakat és kiáltoztak: „Pancilus Pilátus mért verted mög a Jézust?”. Felvidék egyes vidékein  bekormozott arcú suhancok óriási lármával pozdorjává verték a templom elé hordott üres deszkaládákat — s ezekből a szokásokból ered a mondás is: „Verik, mint Pilátust.”

Másfelé nem verték, hanem elégették Pilátust: nagycsütörtök este a legények kimentek a határba, ahol tüzet raktak és elégették a magukkal vitt, Pilátust jelképező szalmabábut.

Lábmosás és rituális mosakodás

Evangéliumi indíttatású liturgikus szokás a nagycsütörtöki lábmosás, amely évszázadokon át szerepelt hivatalos egyházi szertartásokban is. Általában magas rangú egyházi méltóságok, sőt királyok mosták meg ilyenkor tizenkét szegény sorsú ember, vagy koldus lábát. A liturgikus gyakorlat népi sarjadéka lehet, hogybizonyos vidékeken a pap 12 gyermek lábát mosta meg nagycsütörtökön, míg máshol a módosabb gazdák megmosták 12 meghívott szegény ember lábát, és meg is vendégelték őket. Mindezek leegyszerűsödött változataként a XX. század elején szinte általánosnak volt mondható a kultikus hátterű nagycsütörtöki családi lábmosás.

A magyarok és a magyarsággal együtt élő délszlávok körében egyaránt elterjedt az a szokás, hogy nagycsütörtök este vagy nagypéntek hajnalán a falvak és mezővárosok népe a közeli folyóban mosakodott. Ez a rituális mosakodás mindig teljes csendben, szótlanul történt. Néhol a lovakat is levezették ekkor a vízpartra, mert a nagycsütörtöki, nagypénteki folyóbeli mosakodásnak bajelhárító, betegségelhárító szerepet tulajdonítottak.

Szabó Kinga Mária

SZÓLJON HOZZÁ FACEBOOKON!