Több tekintetben is rendhagyó volt az idei Széchenyi–megemlékezés Kőszegremetén vasárnap — egy nappal a „nemzet napszámosának” 235. születésnapja előtt, aki 1791. szeptember 21–én látta meg a napvilágot Bécsben.

S ugyan a modern Magyarország egyik megteremtője soha nem járt az Avasban, vagy Kőszegremetén — Szatmár megyében is csak párszor, a Károlyi grófok nagykárolyi kastélyában  —, neve elválaszthatatlanul összeforrt az avasi magyar református faluéval, ahol 165 évvel ezelőtt (alig egy évvel a gróf halála után) egy maréknyi hazafi, Henter Ferenc kurátor vezetésével eldöntötte: Széchenyi emlékoszlopot emelnek. 

A remeteiek akkor  nem tudhatták, hogy a falu fölötti Domokos-dombon magasodó, messziről látszó (de mondhatjuk azt is: irányt mutató, vagy mementó) hatméteres kőobeliszk a történelmi Magyarország egyik legelső Széchenyi-emlékműve lesz. Több mint másfél évszázados léte alatt kétszer volt veszélyben: az 1940-es bécsi döntés előtt, amikor a kivonuló román határőrök le akarták dönteni, ám három pár lóval sem sikerült elhúzatni – a feldühödött határőr kapitány szétverette az oszlop eredeti, 1861-es állítására emlékeztető márványtáblát (ezt egy év múlva helyettesítették); másodszor Ceauşescu akarta lerombolni, ám erre szerencsére nem került már sor.

És azóta is — mint egy korábbi főhajtáson elhangzott — „a mi megmaradásukat jelképezi”, emléket állítva a magyar történelem talán legkomplexebb (katona, közgazdász, politikus, író) személyiségének, akihez hasonló azóta sem termett.

Az ünnepi istentiszteletet és Sziszik József lelkipásztor igehirdetését követően az obeliszkhez zarándokoltak a megemlékezők — többször is megállva. Elsőként közvetlenül a templom bejárata mellett, ahol leleplezték a Kóter László faragta kopjafát, amelyet a református egyház és a Történelmi Vitézi Rend Nagykárolyi Széke állított. 

Ezt követően koszorút helyeztek el Dohi Árpád, az 1956–os forradalom áldozatának emlékére, majd az egykori felekezeti iskola épületének falán lévő, öt évvel ezelőtt felavatott emléktáblánál. 

Illékony hírnév az újságíróé, a jelen ismeri, néha elismeri, néha még nagyra is tartja, de miután leteszi azt a bizonyos tollat, igen gyorsan a feledés homályába merül — Sike Lajos emlékét azonban nem csak egy márványtábla, hanem maga a Széchenyi–főhajtás, és Szatmárnémeti központjában a Széchenyi–szobor is őrzi, hiszen a  Szatmárnémeti Széchenyi Kör vezetőjeként élete utolsó éveiben fáradhatatlanul munkálkodott azért, hogy a legnagyobb magyarnak szobra legyen Szatmáron. És mindeközben megmaradt  avasi magyarként kertjét-szőlőjét továbbra is gondozó,  termesztő, pálinkájára, borára büszke gazdálkodónak, szülőfalujára örökbüszke embernek, aki minden beszélgetés során legalább egyszer felemlegette Kőszegremetét. 

Az obeliszknél az ünnepi gondolatokat szintén rendhagyó pillanatok követték. Széchenyi reformkori terveivel, megvalósításaival összekötötte a magyarságot — s némiképp ennek a kulturális sokszínűségnek összekötését idézte meg a Bokréta Néptánccsoport, akik öt tájegység (Szatmár, Szilágyság, Mezőség, Szék, Kalotaszeg) viseletében voltak, amelyeket társ–csoportvezetőjük, Popa Zsolt viseletkészítő mutatott be röviden.

Sike Lajos unokahúga és annak lánya sajat versét adta elő, Horneac Eszter pedig azt a költeményt (Széchenyi-oszlop Kőszegremetén ), amelyet Kovácsné Perec Ilona, az akkori lelkész felesége nyolcvanöt évvel ezelőtt,  1941. október 25–én, a szatmári Széchenyi-ünnepségre írt. Más verseivel egyetemben 1943–ben jelent meg egy kis kötetben, s ezeket a köteteket pár éve, a karzat felújításakor, a régi deszkák alá rejtve találták meg. 
A főhajtás hagyományosan koszorúzással és a Szózat eléneklésével zárult.

Szabó Kinga Mária

(Fotók: magánfelvételek)