Ahogy annak idején a zajtai svábokat vitték az első kényszermunka-gyűjtőtáborba, úgy most is szekéren vonultak be Szatmárnémetibe az orosz munkatáborokba hurcolt zajtai svábok leszármazottai, hogy a 80 évvel ezelőtti szörnyűségekre emlékezzenek.

Rendőri kíséretet kaptak a Lázári felől érkezők, nótaszóval hajtottak végig a városon, sokan a kapuba gyűltek láttukra és egymást kérdezték, hogy hová s mi végre a román és magyar zászlókkal fellobogózott szekerek.

Ezeknek a célja a Kálvária templom és a Vasile Lucaciu sugárúti, egykori MÁV Internátus volt, előbbi helyen emlékezés és koszorúzás, utóbbin szembesülés volt a rég történtekke,l de soha el nem feledettekkel.

Az 1945-ös év minden szatmári sváb számára szomorú év volt, hangzott el a templomudvaron, a január 12-ei nap pedig a zajtai svábok életére volt végzetes hatással. Szubjektív emlék: Nyolcvan évvel ezelőtt azon a szörnyű pénteki napon, a hajnali órákban orosz katona jelent meg az ajtóban és csak annyit mondott: „Menni kell!”

Kéttucatnyi svábot, az akkori lakosság 4,5 százalékát vitték el akkor kényszermunkára, sokan csak évek múlva térhettek haza. Huszti Róbert, a zajtai Vitéz Gaál Lajos Kulturális Egyesület elnöke úgy emlékezik, hogy nagymamája, Holeiter Erzsébet három év elteltével, húszéves korában, 29 kilósan tért haza az ukrajnai Dnyipropetrovszkból.

A hit ilyen kegyetlen időkben a menstvár, hangsúlyozta Huszti, mert akinek hite van, annak jövője is van.

Fánea József plébános arról beszélt, hogy az emlékezés nem elég, merjünk egymásra testvérként tekinteni és osszuk meg a szeretetet, mert csak így lehet gátat szabni az olyan borzalmaknak mint amilyenek nyolcvan éve történtek a szatmári sváb közösségekben.

A beszédek után a résztvevők megkoszorúzták az 1945-ben a Szovjetunióba deportált svábok emléktábláját, magyarul és németül imádkoztak a kényszermunkatáborokban szenvedtek és odavesztek lelki üdvéért.

Princz Csaba

(Fotók: a szerző felvételei)